Eleinte még csak a dömperek és a markolók világa ragadta magával, majd átnyergelt az Aston Martinokra és más komoly járgányokra. 17 évesen gyakornoknak szegődött egy Citroen szervizbe, onnantól kezdve világossá vált, mivel szeretne foglalkozni. Kőnig Balázzsal, volt diákunkkal készítettünk interjút, aki most a University College London (UCL) első éves Mechanical Engineering (gépészmérnök) szakos hallgatója. 2015-ben megjelent cikkünk.
Már a gimiben is hasonló terület iránt érdeklődtél, mint amit most tanulsz?
Sosem volt kifejezetten kedvenc tantárgyam – gyakorlatilag az éneket ésa művészettörténetet leszámítva minden érdekelt, legalábbis minden tárgyban voltak témák, amik nagyon tudtak fogni. Például tizenegyedikben a matek és fizika fakt mellé felvettem a médiát is, mert az a terület is mindig érdekelt… Mindenesetre biztos, hogy a matek és fizika ment legegyszerűbben, azokban voltam a legjobb.
Mikor tudatosult benned, hogy mit szeretnél tanulni?
Megfékezhetetlen volt a rajongásom először markolók és dömperek, aztán Aston Martinok és Teslák iránt – elég régóta biztosnak látszott, hogy mindegy, mivel foglalkozom, de autókkal kell kapcsolatosnak lennie. Végül a 10. osztályt követően eldőlt, hogy valamilyen mérnöki pályát fogok választani, mivel azon a nyáron lehetőségem volt végigjárni a bostoni MIT-t, ami teljesen lenyűgözött. Azt viszont, hogy a mérnöki területen belül pontosan merre induljak, lehetetlennek tűnt eldöntenem, ezért 11. osztály után elmentem két hétre gyakornoknak egy Citroen-szervizbe. Mivel itt aztán úgy éreztem, hogy a mechanikai rész jobban érdekel, mint a villamos, végül a gépész szakot választottam.
Mi motivált abban, hogy külföldön tanulj tovább? Szóba sem jött egy neves magyar intézmény?
A már említett 10. év végéig nem terveztem külföldön tanulni, a legvalószínűbb célnak a BME Mechatronika szakja tűnt. Külföld egyetemek csak azért kerültek szóba, mert a nővérem akkor kezdte az első évét Angliában, és elég izgalmas kalandnak tűnt itthonról is. Végül aztán jött az MIT-s körút, utána jött a barangolás a különböző internetes rangsorok és egyetemi fórumok világában, és lassan el is döntöttem, én be szeretnék kerülni egy igazi topegyetemre. Egy olyan egyetemre, ahol nem jegyek és érettségi százalékok alapján kreált, személytelen érték alapján vesznek fel diákokat anélkül, hogy bármennyire megismernék őket. Olyan egyetemre, ami mindenben segít és támogat, aminek az az érdeke, hogy minden felvett diák a legjobb tudással és eredménnyel kaphasson diplomát. Egy olyan egyetemre, ahol a többi diák is ugyanolyan lelkes és motivált, mint én, nem pedig azt számolgatják, hogy még hányszor vehetik fel ezt a tárgyat, ha a vizsga helyett inkább bulizni mennek a szaktársakkal. Éppen ezért egyetemválasztásnál figyelembe vettem magukon az egyetemi szaklehetőségeken és képzésszerkezeteken kívül a rangsorokat, a diák-tanár arányokat, rengeteg szubjektív élménybeszámolót, és nem utolsósorban a bejutási esélyeket, hogy végül 11. osztály végére nagyrészt kitaláljam, hogy hová szeretnék jelentkezni – külföldön is, itthon is – itthon természetesen a BME különböző szakjaira.
Van olyan ismerősöd, aki ugyanazt tanulja Magyarországon, mint te külföldön?
Nincs olyan ismerősöm, aki konkrétan gépészmérnök szakra jár, olyan ismerőseim viszont vannak, akik hasonló szakokon tanulnak. Rengeteget szoktunk beszélgetni, mert annyira szembetűnőek a különbségek, hogy nem lehet elsiklani felettük. Például három barátom a BME-n mechatronika, közlekedésmérnöki, illetve vegyészmérnöki szakán harcol napról napra. Harcolnak, igen, harcolnak az anyaggal, amit elfelejtenek megtanítani, a házival, amit nem lehet megcsinálni, a tanárral, aki a legkisebb hiba miatt áthúzza a napokig, hajnalokig készített műszaki rajzot, nehogy elég legyen egy kis javítás, de még az egyetemmel magával is harcol, hogy elkerülje az összes akadályt (elérhetetlen vagy hibás jegyzetek, utolsó pillanatos időpontmódosítások, tanárváltások és maga a Neptun), amit az valamiért a diákok elé rak.
Biztos vagyok benne, hogy a gépészszakon hasonló lehet a helyzet, és ha így vesszük, a UCL összehasonlíthatatlanul előrébb tart. Nálunk a központban megadják a segítséget. Ha nem értek valamit az órán elhangzottakból, megkérem a tanárt, hogy mondja el újra, és szívesen elmagyarázza. Ha tanulás közben nem értek meg valamit, írhatok emailt, írhatok a modul fórumába, és segít a tanár. Ha ez sem elég, bekopogok hozzá, és ezredszerre is elmagyarázza, még örül is neki, hogy tudni szeretném, hogy érdeklődöm. Mindezen felül minden tantárgyból elérhető az összes jegyzet, prezentáció és kiegészítés, ami csak szóba került, nehogy azzal menjen el az időnk, hogy egyáltalán megtaláljuk azt, amit meg kellene tanulni.
A segítségen kívül nagyon fontos különbség, hogy mennyire valós, gyakorlati, hands-on a program nálunk a BME-hez képest. Rengeteg projektünk van, többször a többi mérnökszakkal vegyülő mérnökcsapatokban, ahol tényleg tervezünk, alkotunk, tesztelünk és bemutatunk szerkezeteket (volt már mini-bioreaktor tervezése, fémkalapács készítése, legutóbb pedig egy csövön felkúszó robot építése is) a többi tárgyban tanultak alkalmazásával (például Termodinamika a reaktorhoz, Dinamika és Anyagismeret a robothoz). Ezek kicsi dolgok, de nekem rengeteget segítenek abban, hogy a legunalmasabb anyagismeret-jegyzet is emlékeztessen, milyen hasznos és szórakoztató is lehet ez a tudás a következő robotunknál. A BME-szakokon tanulók a saját szabadidejüket üzleti jogba és mikroökonómiába fektetik, és természetesen lehet vitatkozni, hogy ezek mennyire hasznos órák – az említett barátaim mindenesetre nem lelkesednek értük, és én sem tanulnám szívesebben.
Miket vártál a külföldi továbbtanulástól?
Annak idején nagyon bizakodó voltam az esélyeimmel kapcsolatban, ezért szinte kizárólag a műszaki téren legjobb egyetemek közül válogattam, pedig egyáltalán nem készültem rá igazán: a jegyeim, eredményeim egyáltalán nem voltak kompetitívek a világ legtehetségesebb, legszorgalmasabb, legambiciózusabb diákjaival szemben, mégis velük szerettem volna együtt tanulni. Végül a gépész szempontból a csúcsok csúcsán lévő MIT, Stanford és Cambridge visszautasított, de a UCL-től offert kaptam. Mivel néha extrémen maximalista vagyok, először nem ugráltam körbe a házat annyira – nem kerültem be az MIT-re, pedig az volt a nagy cél – de éppen eléggé megdolgoztatnak a UCL-en, szóval talán még jobb is így.
Jelentkezés idején, mivel csak az MIT-n jártam személyesen, minden topegyetemet hasonlónak képzeltem, és szerencsére a UCL sok tekintetben valóban olyasmi, mint a bostoni suli. Nagyon lelkes és okos diákok tanulnak szintén lelkes, segítőkész tanároktól egy egyetemen, ahol szinte minden projektre, kísérletre, kutatásra lehetőség van, ahol több száz society és sport közül válogathatunk, és persze ahol a diplománk is nagyon értékes. Ráadásul nagyon szociális, befogadó, és változatos a társaság, összetartanak szak szerint, sport szerint, hobbi szerint, kollégium szerint… Itt mindenki szeret összetartani mindenkivel.
Akik hasonló úton szeretnének elindulni, mint te, nekik mit javasolnál?
Ha valaki talál egy olyan húzóerőt, mint nekem az MIT-s látogatás volt, akkor szinte minden nehéz ponton át tud lendülni. Fontos megfelelő egyetemeket találni, mert van, aki nagyon túllő a célon a választásaival, és talán még többen vannak, aki alulértékelik magukat, és nem jelölik meg az igazán jó egyetemeket, ahová „úgysem kerülnének be”. Angliában öt egyetemet lehet választani, tehát bőven lehet legalább kettővel kockáztatni, és a maradék három még mindig lehet olyan, ahová az ember azért nagyon szívesen menne.
Természetesen nagy visszatartó erő lehet a költsége mindennek. Anglia, különösen London elképesztően drága, és nagyon nehéz a diákhitelen felül támogatást szerezni. Ha csupán garancia kérdése, hogy megéri-e, érdemes előkeresni a választott szak diplomásainak átlagos kezdőfizetését. Ráadásul ne felejtsük el: a diákok nagyjából fele ennél még többet keres.
Árnyoldal nincs is?
Említettem gyakorlatilag mindent, ami miatt nekem megéri a külföld, de legfőképpen tényleg a körülvevő emberek nagyszerűek. Segítőkész, lelkes, érdeklődő és okos itt diák, tanár egyaránt, ami tényleg a legjobbat tudja kihozni belőlünk. Mégis, a negatívum is itt keresendő: a körülvevő emberek – illetve a hiányuk, ami meghatározó. Család, barátok, barátnők, iskolai és iskolán kívüli ismerősök, akikkel korábban hetente hatszor-hétszer találkoztunk, most nincsenek sehol, és az egyetemi szünetek természetesen nem elég hosszúak, hogy pótolni lehessen a középiskolában megszokott közös programokat.
Korábbi interjúalanyaink többsége azt mondta, hazatérne a diplomaszerzés után, ha lenne lehetősége számára megfelelő pozícióban elhelyezkedni. Gondolkoztál már erről?
Eredetileg úgy terveztem, hogy PhD-ig meg sem állok a tanulásban, és akkor még rengeteg időm van kitalálni, hogy akkor pontosan hol és merre tovább. Jelenleg azt sem tudom, mi lesz három év múlva, ha diplomát szerzek, milyen lesz az otthoni gépész-helyzet, vagy milyenek lesznek a lehetőségek máshol a világban – szerintem az utolsó pillanatig nem is fogom tudni eldönteni, hogy mit, merre és miért.
