Interjú korábbi mentorunkkal, Péli Péterrel, aki a Harvardon végezte négy éves alapképzését, a chicagoi egyetemen pedig mesterképzését.
Veled kapcsolatban kapcsolatban a munkatársaknak és a diákoknak két dolog jut rögtön eszébe: az egyik, hogy jellegzetes a megjelenésed, a másik pedig, hogy a Harvadon végeztél. Időrendben haladva: van valamilyen üzenete az extravagáns külsőnek?
Van. Az üzenet a nonkomformizmus: nem kell elfogadni a dolgokat csak azért, mert úgy vannak, ahogy. Az ember kialakíthatja olyannak a saját életét, amilyennek szeretné. A diákoknak is nagyjából ezt mondjuk. Úgyhogy igen, tudatos döntés részemről, hogy így nézek ki.
A Harvard diákjának lennie szintén nem hétköznapi dolog.
Egyébként amikor a Harvardra bekerültem, még egészen másképp néztem ki. Nagyon sokat változtam 17 éves kormtól az egyetem végéig. Egy kisvárosban konzervatív családban nőttem fel, konzervatív gimibe jártam. Ez a nonkomformista vonal nem volt meg bennem, ezt a későbbi oktatástól is kaptam, az angliai gimitől, ahová jártam, utána pedig a Harvardtól. Amikor először megjelentem az egyetemen, még átlagosan néztem ki. Kockafejű diák voltam. Meg is lepődtem, hogy a Harvardra – a világ legjobb egyetemére – olyan diákok is jártak, akik tele voltak aggatva piercingekkel, festették a hajukat, merőben eltért a külsejük az átlagostól. Viszont senkinek nem volt gondja ezzel, a professzorok csak azt nézték, hogy milyen esszét írnak és hogyan oldják meg a házifeladatokat.
Milyen érzés volt a Harvardra járni? Tényleg úgy kell elképzelni, mint ahogy a filmeken látjuk?
Igen, a tanárok odafigyelése, a felszeretség elképesztő. A tanulás rengeteg időt elvesz. Sokat kellett tanulni, de ezt mindig is élveztem. Kevés órája volt az embernek. Eleve csak négy tantárgyam volt és azokból heti három-négy óra. Ez a része nem túl megerőltető, de a délután nagy részét elvitték a házifeladatok. Este koncertekre jártam, színházba. Rengeteg program volt. Volt olyan év a Harvardon, hogy 80 színdarabot vittek színpadra a diákok. Zenében is elképesztően széles volt a választék jazztől a klasszikuson át a punkrockig. Az estéket nem volt így nehéz eltölteni.
Büszke vagy a harvardi tanulmányidra?
Mondhatjuk, bár inkább azért, mert ezt kapja vissza az ember, hogy milyen nagy dolog a Harvardon tanulni. Azonban azt gondolom, hogy ha egy jó képességű ember egyszer bekerül oda, akkor jól tud teljesíteni. A bejutáshoz pedig szerencse is kell. Büszke vagyok tehát, de nem teljesen jogosan.
Mit adott neked a Harvard?
Rengeteget. A lehetőséget, hogy ne matematikus legyek az életem végéig, bár most épp matekot is tanítok az Engame Akadémián. A Harvardon nem zártak be egy dobozba. Matekra vettek fel, de nem kezdett el hisztizni senki, a tanszék sem, az ösztöndíjat sem vonták meg, amikor azt mondtam, hogy művészettörténettel szeretnék foglalkozni. Akkor hirtelen találtam művészettörténet professzorokat, akik felkaroltak és segítettek, hogy abba az irányba menjek tovább, amelyikbe szeretnék.
Emlékszel arra a pontra, amikor arra jutottál, hogy mégsem a matek, hanem a művészettörténet érdekel igazán?
Ez egy folyamat volt. 32 kurzust kellett felvennem a négy év alatt (az USA-ban négy éves bachelor képzések vannak – a szerk.) és abból csak nyolcnak kellett mateknak lennie. Ezt a második év végére már teljesítettem. Közben felvettem nagyon sok művtörit és azt láttam, hogy a matek az nagyon szép és érdekes, de mégsem érdekel annyira, mint a képek. Tehát a második év végére ezt eldöntöttem és azt is megláttam, hogy van lehetőség arra, hogy megkapom a matekdiplomát, de tudok továbbmenni művtörivel. Ezt sikerült is megoldani.
Azt szoktuk mondani a diákoknak, hogy a finanszírozás az egyik első gondolat legyen az egyetemválasztás folyamatában. Ismerve az Egyesült Államok felsőoktatásának finanszírozási nehézségeit, kérlek mesélj kicsit arról, hogy te ezt hogyan oldottad meg!
A legjobb dolog nyilván, ha az ember teljes ösztöndíjat kap az egyetemtől. Velem ez történt. Az OKTV volt a szerencsém. Matek OKTV-t nyertem. A diákjaimnak is ezt mondom, hogy akinek harmadikos korában OKTV eredménye van, az egyből egy másik kategóriába kerül. Ötösből van tízmillió, ha OKTV-n helyezésed van, akkor már egy sokkal szűkebb csoportba tartozol. És Amerikában is tudják, mi az az OKTV. A negyedikben (érettségi évében) elért eredmények a külföldi jelentkezési határidők miatt már nem érnek sokat, hiszen később kapja meg az ember az eredményt, mint ameddig be kell adni a motivációs levelét, ajánlóleveleit az egyetemi jelentkezéshez. Én annak idején első lettem. Három kategória volt, angol speces voltam, ebben a kategóriában volt a legkönnyebb megnyerni az OKTV-t, de onnatól kezdve mindig azt az eredményt tudtam lóbálni, ha valamit el akartam érni. Ez meg is győzte az ösztöndíjbizottságot.
Volt valaki, aki kifejezetten támogatott a jelentezésben?
Az angliai gimiben voltak még jó matekosok. Például egy bolgár sárc, akivel felosztottuk egymás között a top amerikai egyetemeket. Ő jelentkezett az egyik ötre, én a másik ötre. Ő többek között a Yale-re én pedig a Harvardra. Mindezt azért intéztük így, hogy egy régióból érkezőkként ne legyünk egymás konkurenciái. Az ajánlásokat pedig szívesen írták a tanáraim.
Miben látod a fő különbséget az itthoni és az angolszász felsőoktatás között?
Abban például – ahogy azt már mondtam is –, hogy nem lettem beskatulyázva azzal, hogy matekot tanultam kint. Nem voltam rákényszerítve, hogy 18 évesen eldöntsem, hogy mi szeretnék lenni. Magyarországon ha egyszer bekerülsz egy programba, annyi lehetőséged van, hogy esetleg abbahagyod és elkezdesz egy másikat. Illetve Magyarországon nekem poltikával túlságosan átitatottnak tűnik a felsőoktatás. Elsősorban a humán területre gondolok. Ha nem úgy gondolkozol mint a tanszék vagy a professzor, nehéz helyzetbe kerülhetsz. Ez külföldön egyáltalán nem jellemző.
Amikor kimentél, úgy gondoltad, hogy kint fogsz letelepedni és dolgozni vagy céljaid között szerepelt, hogy hazajössz?
Nem volt bennem soha kialakult terv erre vonatkozóan. Mindig nyitott voltam. A mai napig is. Sose éreztem magam úgy magyarnak, hogy én ide születtem, itt is kell élnem. Azt sem éreztem, hogy elmentem és amerikai akarok lenni. Négy év alatt intézhettem volna úgy, hogy elinduljon az állampolgárság megszerzéséért a procedúra, de nem akartam. Kilenc évet így is eltöltöttem kint. Ennyi idő alatt sem tetszett meg annyira Amerika, hogy végleg odakössem az életem. Az oktatásban mennyország, de az életben nem az.
Van valami fő sikertényező az angolszász jelentkezések esetén, amit kiemelnél?
Igen, tudatosítani kell, hogy nem lehet csak a jegyekre hagyatkozni. Ha az ember tudja vagy úgy érzi, hogy tudja, hogy mit szeretne csinálni, akkor abba öljön bele minden energiát, hogy valamit fel tudjon mutatni, ami kiemeli a többi jelentkező közül. Legyen az programírás, újságszerkesztés vagy akármi. Ilyesmivel lehet a leginkább meggyőzni egy-egy egyetemet, hogy a jelentkező tényleg ezt akarja csinálni.
Nagyjából egy éve dolgozol az Engame Akadémiánál. Jópár diákod, mentoráltad volt és van azóta. Miért szereted ezt a munkát?
Azért, mert lehet segíteni. Érezni, hogy jobb esélyük lesz a diákoknak, akikkel foglalkozunk. Kinyílik előttük egy-egy lehetőség. Megismerni egy másik kultúrát, nyelvet, mentalitást, nyitottabbá teszi az embert. Utána pedig eldöntheti, hogy szeretne-e hazajönni és itthon folytatni az életét. Akik szeretnék ezt az utat választani, azok számára rengeteget tudunk segíteni.
Milyen segítséget adsz azoknak, akiket mentorálsz?
Mivel sok időt töltöttem el az amerikai rendszerben, sokmindenre rálátok, sok tapasztalatom van. Ezekkel tudom segíteni a diákokat. Tudom, hogy mire kíváncsiak kint és a követelményeknek hogyan lehet megfelelni. Látom az itthoni és a kinti felsőoktatás közti különbséget, hiszen itthon is három évig jártam egyetemre és tanítottam is.
Van valamilyen üzeneted azok számára, akik külföldre jelentkeznének?
Nem elsősorban azokank, akik külföldre jelentkeznének, de nekik is ezt tanácsolom: olyan dolgot csináljanak, tanuljanak, amit élveznek is.
